Szeretek vonatozni. Ilyenkor teljesen ki tudok kapcsolni. Mindig viszek magammal egy jó könyvet, igaz nem mindig olvasok, valamikor csak a kezemben van és elmerülök a gondolataimban, de így senki nem érez késztetést arra, hogy éppen engem válasszon beszélgető partnernek. Egyetlen alkalom volt kivétel.

Most épp a kedvenc könyvemmel utazok és egy darabig ugyan valóban olvastam, de aztán engedtem a gondolataimat szabadon kalandozni. Felrémlik előttem egy nagyon régi utazás még gyerekkoromból, amikor édesanyám még élt. Együtt vonatoztam vele, már fogalmam sincs hová tartottunk. Valami társasjátékot játszottunk és én nyertem. Persze ma már tudom, hogy csak hagyott nyerni, de akkor azt hittem, hogy saját erőmnek köszönhetem a bravúros győzelmet. Miközben örömtáncot jártam, édesanyám az ölébe kapott, adott a homlokomra egy puszit, majd a fülemhez hajolt és belesúgta:
-Nózipuszim! - hangja telve szeretettel és gyengédséggel. Ugyanezt súgtam én is a fülébe, ez volt a mi "szeretlek"-ünk. Mindig csak suttogtuk egymás fülébe, hogy más ne hallhassa. Nem tudom miért, de úgy őriztük ezt a kis titkunkat a nózipusziról, mintha a mindenség egyensúlya múlna rajta. Azt se tudom megmondani, hogyan lett a homlokpuszi neve, nózipuszi.
Leült velem szemben valaki és ez kizökkentette emlékeim fogaskerekét, visszapottyantva engem a jelenbe. Ránéztem, mire ő rám mosolygott. Volt a mosolyában valami ismerős, de egészen biztos voltam benne, hogy soha nem láttam őt korábban. Zavartan visszamosolyogtam és igyekeztem belebújni a könyvembe.
-Jó könyv, nekem az egyik kedvencem. Először olvasod? - kérdezte tőlem. Lassan emeltem fel a tekintetem, időt hagyva magamnak, hogy megemésszem ezt a brutális támadást a privát szférám ellen, majd így szóltam:
-Nem - ezzel részemről lezártnak tekintettem a beszélgetést, de ő nem értette vagy nem törődött a tömör válaszomba rejtett diplomatikus utalással, miszerint nem óhajtok csevegni és folytatta:
-Tudod, nagyon szeretek olvasni, mert ilyenkor úgy érzem elbújhatok a valóság elől egy olyan különleges világba, ami csak az enyém. Persze nyilván sokan olvassák és/vagy olvasták már azt a könyvet, de ez nem olyan mint egy szoba, ahová bárki bemehet. Ez inkább olyasmi, mint bepillantani valakinek a lelkébe, ahol mindannyian valami egészen mást fedezünk fel. Emiatt, ha olvasok egy könyvet az egy egyedülálló világot teremt, de csak annak aki olvassa. Egy menedéket.
Elhallgatott és fogalmam sincs, hogy miről beszélt, nem nagyon figyeltem rá, szerettem volna tovább olvasni, így ismét megpróbálkoztam udvariasan a tudtára adni, hogy erre én nem vagyok vevő, még hozzá a következő frappáns válasszal:
-Ühüm - és visszafordultam a könyvhöz.
-Mondd csak - folytatta zavartalanul - hiszel a lélekvándorlásban?
Hát ez meg miféle kérdés? Erre gondoltam és egész jó gondolatnak tűnt, így felhagyva eddigi reménytelen próbálkozásommal a beszélgetés berekesztésére, belementem inkább és így feleltem:
-Hát ez meg miféle kérdés?
-Szerintem ez pont olyan kérdés, mint bármelyik másik, amit feltesznek az emberek. Miért furcsállod, hogy ilyesmit kérdeztem?
Meghökkenve néztem rá. Komolyan nem érzi a különbséget eközött a kérdés között és a "Hogy vagy?" klasszikus egyszerűsége között? Hm, ez megint elég jó válasznak tűnik, lássuk hát, mit szól hozzá az útitársam:
-Szóval szerinted ez pont olyan hétköznapi és egyszerű kérdés, mint az, hogy "Hogy vagy?" ?
-Igazad van, tényleg más. A "Hogy vagy?" sokkal nehezebb kérdés. Persze lehet rá egyszerű feleletet adni, de ha erre a kérdésre azt mondod, hogy "Jól" vagy "Rosszul", akkor nem adtál rá korrekt választ, ezt vegyük észre. De az én kérdésemre igen egyszerű válaszolni.
Ez a beszélgetés nagyon rossz irányt kezd venni. Körbe néztem a kocsiban, hogy hall-e minket valaki, de csak mi ketten ültünk itt. Szerettem volna elfutni, hogy ne kelljen tovább hallgatnom ezeket a sületlenségeket és zavart a privát szférámmal szembeni tiszteletlensége is.
-Mit akarsz ezzel az egésszel? - kérdeztem.
-Ó, ne aggódj, kérlek, csak beszélgetni szeretnék veled. Tudod, vannak pillanatok, amikor meglátok valakit és mindenképp szeretném megismerni, valami vonz benne. Olyan érzés, mint egy rég nem látott, kedves ismerőssel újra találkozni. És mikor megláttalak téged, ahogy olvasod ezt a könyvet - mutatott a kezemben még mindig nyitva tartott könyvre - úgy éreztem, hogy muszáj beszélnünk. Sajnálom, ha ezzel kellemetlenséget okoztam neked.
Becsuktam a könyvet és leraktam magam mellé az ülésre. Értettem miről beszél, ugyanis én is átéltem már ezt az érzést. Meglátok valakit és egyszerűen muszáj hozzászólnom, beszélgetni akarok vele. Ők kivétel nélkül mind nagyon fontos barátaim lettek végül. No nincsenek túl sokan, pontosan ketten.
-Nem - mondtam végül megadva a választ a kérdésére. Elmosolyodott és úgy éreztem megszakad a szívem. Az a mosoly, akár csak az előbbi, elképesztően ismerős volt, pedig nyilván nem láthattam még soha, mégis volt valami benne... Volt valami varázsa, fájdalmas, de mégis jó érzés.
-Én nem igen hiszek ilyesmiben - folytattam - itt vagyunk, ez az egy életünk van és ki kell belőle hozni a maximumot. Miért pont ezt a kérdést tetted fel nekem?
Nem jött válasz. Mélyen a szemembe nézett. Csak figyelt csendben, mintha a lelkemben olvasna éppen. Szerettem volna megérinteni, hogy tudjam valódi-e. Lehet, hogy hallucinálok? Az egész olyan szürreális volt, ahogy ott ültünk, két teljesen idegen és figyeljük egymást. Szeretem tudni a választ mindenre, de a kérdésem úgy lógott a levegőben, mintha csak ott felejtették volna.
A vonat hirtelen lassítani kezdett, mintha a mozdonyvezető elfelejtette volna, hogy meg kell állnia. Ahogy a fékezés ereje előre taszított, megtámaszkodtam útitársam térdén.
-Én itt szállok le. Örültem, hogy láttalak. Édesanyád biztos büszke lenne rád - szavaitól elakadt a lélegzetem, csak bámultam rá, mint egy szellemre. Ő gyorsan adott egy puszit a homlokomra, a fülemhez hajolt és azt mondta:
-Nózipuszim - a szemem megtelt könnyel, míg ő elsétált mellettem, hogy leszálljon. Mire hátrafordultam, hogy utánamenjek, ő eltűnt. A vonat lassan kigurult az állomásról. Ott maradtam egyedül, válaszok nélkül.
Soha többé nem láttam.