A veszteség mindig nehéz. Mindegy, mit veszítünk, a kedvenc nyakláncunkat, egy fontos képet vagy levelet, egy személyt. A veszteség fájdalmas, felőröl, elpusztít. Minden veszteséggel meghalunk kicsit. De utána muszáj folytatni, talpra állni és menni tovább. Minden összeomlás után újra fel kell építeni magunkat.
A családom óvott engem, de tudták ők is, hogy egy nap vége lesz. Ha varázslatfalók vadásznak rád, akkor menekülni kell. Nekünk, varázslóknak csak az otthonunk ad menedéket, ott nem férhetnek hozzánk. Ha egyszer elkapnak azok a szörnyetegek egy varázslót, kiszívják az erejét, a varázserejét és azzal együtt az életerejét is. De addig menni kell tovább.

Azon a napon, kint a kertben, elveszítettem mindent. Békés napnak indult, már régen nem futottam össze egy varázslatfalóval sem és egyre felszabadultabb voltam, élveztem apámmal és a testvéremmel töltött nyugodt időt. Szép környék volt, kedves szomszédok, idilli minden, szinte már túl tökéletes. És akkor megláttam az utca végén egy alakot, azután megéreztem a bűzét is. Értem jött. Felkeltem a virágok közül, felé néztem.
- Mi a baj, kicsim? - kérdezte apám. Nem feleltem, ő követte a tekintetem és rögtön megértette. De bent a házban biztonságban leszünk, ott nem bánthat. Az apám a testvéremért kiáltott, az alak pedig futásnak eredt.
- Ne! - kiáltottam és ráncigálni kezdtem apámat, hogy fussunk be a házba. Ő ellökött egyenesen a testvérem karjaiba, aki rögtön megértette mi folyik itt, elkapott engem és rohant velem a ház felé. Apám ott maradt, hogy feltartsa, amíg beérünk. Futás közben megfordultam és láttam, amint a szörnyeteg apámra veti magát, kieresztett karmait egyenesen a torkába mélyeszti.
- Neeeeeeee..... - üvöltöttem ahogy csak a torkomon kifért, a testvérem pedig csak vonszolt maga után. Berohantunk az ajtón, fel az emeltre a szobámba. Vártunk. Mindenem reszketett. Apám tudta, tudni kellett, hogy semmi esélye ellene, csak pár pillanatot nyerhet nekünk.
A bejárati ajtó megnyikordult, a padló megreccsent. Rettegve fordultam a testvérem felé. Bejutott a házba. Hogyan lehetséges ez?
- Menj, mász ki az ablakon, fuss messzire és tűnj el - mondta a testvérem. Ha elég messze kerülök a varázslatfalótól és már nem érzékel engem, akkor az erőm segítségével eltűnhetek. Ha a közelében használnám a varázserőm, pontosan érezné, mit csinálok és követhetne.
- Nem, nem hagylak itt, együtt kell maradnunk.
- Akkor biztos elkap, láttad milyen gyors, én feltartom, de téged nem kaphat el. Nem engedheted, hogy általad még erősebb legyen. Menekülnöd kell.
Tudtam, hogy igaza van. Nincs már otthonom, apám halálával odalett és bár még itt áll előttem, de nincs már testvérem sem, pár pillanat múlva halott lesz ő is és nem tehetek semmit. Menekülnöm kell, nem lehetek ennek a szörnyetegnek a tápláléka, bármi áron óvnom kell az erőmet.
Reccsen a lépcső, már jön fölfelé. Átöleltem a testvéremet, kimásztam az ablakon, a szobám mellett ágaskodó cseresznyefán leereszkedtem és futásnak eredtem. Búcsúzóul még hallottam a testvérem halálsikolyát és ezzel összeomlott a világom. Csak futottam, futottam tovább és tudtam, soha többé nem állhatok meg.