Szeretném elmesélni, hogyan haltam meg. Jó, ha tudod, hogy ezt a történetet egy szellem írja. Mondanám, hogy nem evilági lény vagyok, de számomra te vagy az, aki nem evilági, szóval inkább a saját szemszögemből mesélem a dolgot, mert nekem így jobb.
Szeles nap volt. Nem szeretem a szelet, szörnyen zajos. Bár nyáron azért néha jól esik egy kis hűsítő szellő, de nem az a fajta, ami a halálom napján fújt. Szörnyen zörgeti az átkozott redőnyt, nem hallom a saját gondolataimat sem. És még a fejem is megfájdul tőle. Azon a bizonyos napon kitépték a szívem.

Nem hiszem, hogy a történet szempontjából számít, hogy szó szerint tépték ki vagy képletesen. De ha csak ezért olvasod ezt a történetet, akkor elárulom, hogy mindkettő. Mehetsz is tovább, ha csak ennyi érdekelt.
Tarthatnék szónoklatot a függőségről is és hogy miért ne üljünk ittasan volán mögé. De nem ez a lényeg. Ha neked ez számít, akkor kérlek haladj is tovább, nem erről akarok mesélni. Ami nekem fontos az az, hogy mit kezdjünk az érzésekkel. Semmiképpen ne azt, amit én tettem. Ha már vannak, akkor meg kell becsülni őket, akár fájdalmat, akár örömöt okoznak. Az enyém olyan pokoli fájdalmas volt, amit szavakkal le sem tudok írni. Legalábbis számodra evilági szavakkal nem. Még most is a fülembe cseng egy mondat, hallom a hangját, érzem a lehelletét a nyakomon, ahogy a fülembe suttogja "Szeretlek, Macika!". Pedig valójában soha nem hallottam ezt a mondatot. Vágytam rá, mindennél jobban és itt, a halálon túl is csak erre az egy mondatra várok.
Hogy mi is van itt? Egy olyan világ, amit nem tudok neked leírni, de majd meglátod te is. Nem igen időznek itt a holtak, a legtöbben egyből továbbmennek, de én itt ragadtam. Nem tudom őt elengedni. Az élet túl fájdalmas volt, de a halálban reményem sem maradt.
Aznap, ahogy már említettem, elképesztően szeles nap volt, mintha csak az én fájdalmamat üvöltené az egész világ. Nem tudtam és még ma sem tudom, hogy mi történt, de úgy éreztem, hogy végérvényesen elrontottam mindent és elveszítettem. Talán csak egy picit tovább kellett volna kitartanom, talán csak egy picit kellett volna türelmesebbnek lennem. Tényleg nem tudom. Azt tudom, hogy mindannyiunk ereje véges és az enyém addig a napig tartott.
Emlékszem az első találkozásra és emlékszem arra az első találkozásra is, amikor minden megváltozott. Mikor először láttam, szörnyen zavarban voltam. Minden erőmet latba kellett vetnem, hogy ez ne látszódjon és utána is még sok évig voltam így mellette. Ott állt előttem egy karnyújtásnyira és mégis elérhetetlen volt. Aztán eljött az a bizonyos másfajta első találkozás, az, amikor végre átölelhettem, amikor végre szabadon csókolhattam. Végre, annyi év után, mindent feledve omlottam a karjaiba és azt gondoltam, hogy soha nem fog elengedni.
Talán így is volt. Nem tudom és már soha nem is fog kiderülni. A dolgok valahogy rosszra fordultak. Nem tudom, hogyan és mikor, de magamat hibáztatom, ahogy mindig is tettem. Elég közhelyes történet ez valójában, az ember szerelmes lesz, fél, hogy elveszíti a másikat és inni kezd. Igazi klisé paradicsom ez.
Éreztem, hogy fontos vagyok, éreztem, hogy szeret, éreztem, hogy hiányzom neki. Éreztem, hogy akar engem, hogy mennyire vágyik az ölelésemre. De soha nem mondta, talán még saját magának sem tudta beismerni. Túl sok voltam, túlságosan szerettem. Életemben először szerettem valakit és az, akit szerettem, nem bírta el, mert ő ugyan úgy képtelen volt mit kezdeni az érzésekkel, ahogy én. Hiába minden, ha megtanulsz érezni, de nem tanulod meg kezelni, akkor véged van.
Féltem, hogy el fog hagyni. Féltem, hogy nem lesz elég ereje és feladja. A félelmemet az itallal tudtam csak feloldani. Ilyenkor néhány órára eltűnt a bénító rettegés és csak a bénító tompultság maradt. Ez volt az én megváltásom. Mondtam. Szörnyen közhelyes és még ennél is szánalmasabb. Dehát mindannyian hibázunk, megbotlunk és tanulunk. Én csak hibáztam és botlottam, de nem tanultam semmit.
Éreztem a zavarodottságát és a félelmét, de ez kevés volt. Szükségem lett volna rá, szükségem lett volna az érintésére, a szavaira, az ölelésére. De egyszercsak, talán ő maga sem tudja, miért, ezt megvonta tőlem. Nem láttam többé, nem hallottam a hangját, nem érintett és nem csókolt. Teljesen eltűnt az életemből szó nélkül.
Azon a napon a szokottnál is többet ittam. Ne ítélj el ezért, legjobb tudásom szerint cselekedtem és az ennyire volt elég. Nem ítélkezhetünk, mert nem tudjuk, hogy az az ember, aki bajba került, mit élt meg és miért nem tudta kezelni a helyzetet. De, ha neked ettől jobb, akkor akár el is ítélhetsz ezért. Nekem már úgy sem számít.
Még az előző napot sem hevertem ki, a szél üvöltött, a fejem hasogatott és jó érzés volt a szélre fogni a pokoli fejfájást. Egyik pohár csúszott le a másik után, de nem enyhűlt a kín. Látni akartam, bármi áron látni akartam. Így hát, azt sem tudva, hogy merre vagyok arccal, kocsiba ültem. Tudtam a címét. Sosem adta meg, de kiderítettem, tudtam hol lakik és bár soha nem voltam nála, mégis fejből tudtam az utat. Elindultam.
A szél borzalmasan lökdöste a kocsit, alig bírtam az úton tartani. Valószínűleg az sem segített, hogy a karomból ömlött a vér. Tele volt vágásokkal, nem igazán tudom, hogyan kerültek oda, de elég nyilvánvaló következtetés, hogy én okoztam őket. Alig láttam ki a szélvédőn, éreztem, hogy fogy az időm, fogy az erőm. De nem várhattam, nem állhattam meg. Ha nem láthatom, abba belehalok. Így hát csak mentem előre, egyenesen felé. Akkor is egyenesen felé mentem, mikor az út elkanyarodott. Már alig voltam eszméletemnél, lesodródtam az útról, kizuhantam a kocsiból. Még volt néhány pillanatom a te világodban, néhány pillanat csupán és azok az utolsó képek kísértenek most is, ahogy fekszem a hideg földön, érzem, ahogy elhagy az erőm, ahogy megfagy az idő és elmúlik lassan. Látom a szívemet, ahogy mellettem hever a földön és kínkeservesen dobban még néhányat. Lehetséges ez egyáltalán? És mintha a távolban őt látnám, felém rohan. Hol vagyok? Az ott az ő háza lenne? Megérkeztem végül? Nem pont így terveztem. A testem mozdul, valaki felemel.
A legutolsó emlékem arról a világról a lehellete a nyakomon és az, ahogy fülembe suttogja "Szeretlek, Macika!"