A lépcső felé menet szívemre nehezedik ismét a világ súlya. Mielőtt elindulnék lefelé, még egyszer visszanézek és ahogy ez már lenni szokott, ott áll az ablakban. Látom sötét sziluettjét a függöny mögött és amint észreveszi, hogy megtorpantam, integet nekem. Megcsóválom a farkam és halkan vakkantok egyet, nem akarom felébreszteni az embereket, késő van már. De ő így is érti, mit üzenek. Sóhajtok egy mélyet, hogy még egyszer beszívjam az illatát, ami már csak halványan jut el hozzám. Végül nehéz szívvel hátat fordítok és elindulok hazafelé.
Mindig nehéz elválnom tőle, ilyenkor valahogy sokkal súlyosabb az élet, szinte alig bírom el. Megyek mégis tovább, mert csak így kerülhetek hozzá közelebb.
A nevem Rom, kutya vagyok.

Ez nem amolyan negatív önkritikát sejtető, becsmérlő jelző, a szó szoros értelmében kutya vagyok. Az a négylábú, szőrös, farkcsóválós, hűséges fajta. Persze furcsa lehet egy kutya, aki leír egy történetet. Mégis miféle világ ez? Más. Itt a kutyák történeteket írnak, iskolába járnak és dolgozni, családunk van és ha itt az ideje gazdát választunk. De nem csak ez működik másképp. Az emberek vagyona az idő. Minél több időd van, annál gazdagabb vagy és persze minél kevesebb van, annál szegényebb. A férfi, akit én gazdámnak választottam szegény ember. Nem is az idejéért szeretem, van benne valami megfoghatatlan. Az ő neve Homály.
Persze ő még nem tudja, hogy rá esett a választásom, ez nem működik ilyen könnyen. Talán a legegyszerűbb, ha mesélek az életemről, úgy bizonyára könnyebb lesz megérteni a történetemet.

Mikor megszülettem, anyám egy nagyon kedves családnál élt. Hosszú évekkel korábban választotta a családfőt gazdájának. Apám is velünk lakott, kész szerencse, hogy épp a ház asszonya mellett döntött. Az ilyen véletlen igen ritka. Általában a kiskutyák szülei külön élnek, mert bár szeretik egymást, de más gazdánál kötelezték el magukat. Az ilyen fajta döntés bennünk mindennél erősebb. Így kiskutyaként hol egyik családnál vagyunk, hol másiknál. Nem könnyű az életünk, bár sok szeretetet kapunk, én mégis sokszor irigylem az emberek egyszerű szabadságát. Éppen én, pedig nekem tényleg nagy szerencsém volt! Szeretetben, nyugalomban és békében nőttem fel. Milyen idilli. Persze ez mindig csak a látszat, nálunk is megvoltak a gondok. Kölyökként ebből semmit nem éreztem, csináltuk a balhékat a haverokkal, megkeserítettük a nagyok életét, szóval rendes poronty voltam. Egy szép napon aztán felnő az ember kutyája és felügyelő lesz egy óvodában. Csupa zajos embergyerek és kutyakölyök, mind ricsajozik, keresik a bajt. Nem jövök ki jól a kölykökkel, nem is értem mit keresek itt, de hát valamiből élni kell. Azért igyekszem nem mutatni feléjük, hogy mennyire irritálnak, nem ők tehetnek róla, hogy ilyen elviselhetetlenek. Választhattam volna más munkát is, hát most aztán ne panaszkodjak. Azt mondják, az élet mindig épp annyi terhet rak rád, amit elbírsz… Hát nem tudom, szerintem az élet nem mindig érzékeli a különbséget az 50 és a 150 fekvőtámasz között.
Munka után hetente párszor eljárok edzeni. Magasugrás. Szeretem csinálni, az az álmom, hogy úgy tudjak ugrani, mint a macskák. Így probléma nélkül utolérhetem őket! Itt megragadnám az alkalmat, hogy közöljem, soha nem bántom őket, csak kergetőzünk, amíg futnak. Vagy amíg el nem fáradok. Sokkal szívesebben töltöm macskák kergetésével az időt, mint az ostoba kölykökkel. Edzés után el szoktunk járni iszogatni a haverokkal és mindenféle semmiségről beszélünk. Egyikünk sem akarja megváltani a világot, még családalapítás sincs képben. Ők még gazda mellett sem gondolkodnak, így nem is beszéltem nekik Homályról, illetve persze róla nem tudok nem beszélni, inkább úgy mondanám, hogy Homályról, mint gazdámról.
Homály. Még kölyök koromból ismerem, apám gazdájával, Békével rokonok és gyakran jártunk hozzájuk. Ilyenkor mindig sokat játszottunk együtt, dobálta nekem a labdát, szakadt pulcsit vett fel, amit rángathattam kedvemre. Mindig nagyon örültem, ha mentünk hozzájuk. Sajnos azonban Béke fiatalon meghalt, így többé Homályt sem láthattam. Érdekes, hogy Békével és a férjével, Haszonnal éltem a mindennapjaimat, mégis Homály hiánya sokkal nagyobb űrt hagyott bennem. Anya és apa nem is értették miért bánkódom annyira és bevallom én sem értettem. Végül is csak egy ember, ráadásul szegény, mint az óra, amiben kimerült az elem. Mégsem tudtam soha elfelejteni őt. Apám Béke halála után is velünk maradt. Aggódtam, hogy új gazdát keres, de inkább mellettünk döntött. Haszon is örült ennek. Ő mindig úgy érezte, apám jelenléte egy picit visszahozza Béke szellemét a házba.

Pár éve egy barátom ajánlotta ezt az óvodai állást. Mondtam is neki, hogy teljesen elment az esze! Még hogy én kölykök és gyerekek közé? Micsoda őrület! Végül mégis meggyőzött, azt mondta nem lesz sok dolgom a gyerekekkel, inkább amolyan lóti-futi munka lenne, ilyen-olyan ügyek intézése és elég jól fizet. Hát rendben, amíg nincs jobb, ez is megteszi. Bár tudtam előre, hogy amint munkám lesz, úgyis elkényelmesedem és eszem ágában sem lesz energiát fektetni abba, hogy másikat nézzek. Legyen elég időm, a többit meg túlélem. Az elején valóban csak rohangáltam mindenféle óvodai ügyek után, aztán egyre többször megkértek a felügyelők, hogy ugyan kicsit ügyeljek a gyerekekre és a kölykökre, amúgy is kedvelnek engem, de ezt meg azt el kell gyorsan intézniük. Ilyenkor mindig elővettem a legudvariasabb mosolyom, mindenféle őszinteséget mellőzve biztosítottam a felügyelőt, hogy persze, örömmel figyelek a lurkókra. Szúrós szemmel lestem a jószágokat, hogy ne okozzanak nekem bajt, de összességében rendben voltak. Néha ugyan oda kellett vakkantanom egy határozottabbat, de valamiért valóban kedveltek engem, így viselkedtek és szót fogadtak. Mostanában már amolyan félállású felügyelő vagyok, megszoktam, hogy ott sündörögnek körülöttem és mindig valami rosszban sántikálnak. A konfliktusokat igyekszem kivédeni azzal, hogy beállok én is játszani. Labdázunk, kergetőzünk, bosszantjuk az idegesítő figurákat és magamban kérem a sorsot, hogy tartsák a kölykök a szájukat. Mondjuk, úgy tűnik, ők is tisztában vannak azzal, hogy ha elszólják magukat, hogy velem milyen laza élet van, akkor vége a jó világnak. Ostoba, egyszerű, könnyen kiismerhető életformának gondoljuk őket, de valójában nagyon rafinált kis csibészek! Jó, rendben, mostanság talán mégsem irtózom tőlük annyira, sőt az is megeshet, hogy megkedveltem őket. De azért ezt nem állítanám olyan határozottan. Az ember kutyája megszokja a rászabott életet.

Egyik nap, munka után valahogy nem volt kedvem sem edzésre menni, sem haza. Elindultam hát a városban, úgyis olyan szép tavaszi idő volt, gondoltam járok egyet. Sétáltam a folyó partján, gondolataim a jövőm körül forogtak. Abban a korban voltam, amikor lassan megállapodik az eb, párja lesz, kölykei és gazdája. Nekem egyik sem volt még. Kölyökkoromban sokat kérdezgettem a szüleimet, hogyan választunk gazdát. Ők azt mondták, megérzés alapján. Egyszer találkozom majd egy emberrel, aki valamit megmozdít bennem, akit tűzön-vízen át követek majd mindenhova. Igyekezzek hát a kedvében járni, legyek mindig körülötte, segítsem mindenben, ha valóban ő a gazda, akit nekem szántak, akkor ezek úgy is szívből fognak jönni, ösztönösen, így mondták. Elég nagy ostobaságnak hangzik, azért van nekem büszkeségem, saját életem, vágyaim és terveim, majd pont egy akármilyen emberért áldozom be, nem? Egy fenét! Haszonnal és a gyerekekkel szeretek élni, fontosak nekem és szó se róla, értük nagyon sok mindent megtennék, de nyilvánvalóan nem áldoznám fel a saját jövőmet értük. Hát, ha nagyon muszáj, akkor igen. Ők neveltek fel, ha ezt irántuk nem érzem, akkor ugyan ki iránt? És ha én úgy is döntök, hogy valakit a gazdámnak választok, mi a garancia rá, hogy ő elfogad engem? Talán túl fiatal vagyok még, hogy megértsem ezeket a dolgokat? Meglehet. Mindenesetre ráérek még ezek miatt aggódni, most csak élvezni szeretném a napsütést. Imádom hallgatni a folyó csobogását ilyenkor tavasszal és imádom a szél finom, friss illatát… Apropó illat… Valami ismerős illat érkezett felém a széllel. Szimatolom, szimatolom, de nem tudok rájönni hol éreztem azelőtt. Kellemes, bársonyos, megnyugtató, akár a kölyökkorom. Régi időket idéz. Vezet a kíváncsiság, követem hát az illatot, jobb dolgom úgy sincs, utána járok, mi lehet ez. Egyre erősebb lesz, már közel járhatok. Az emberek érdeklődve figyelnek, vajon mit szimatolok ilyen lelkesen.
- Rom! – felkapom a fejem, keresem, ki szólít – Rom! Hahó!
Hirtelen felbukkan a tömegben Szúr, az egyik embergyerek anyukája. Kedvelem őt, mindig van hozzám pár kedves szava és szinte mindig van nála süti! Gyenge pont!
- Szúr! –vakkantok egy nagyot és majd leesik a farkam, úgy elkezdem csóválni - Hát te? Délutáni menekülés a kötelességek elől?
- Jó lenne, de inkább rohanás a kötelességek után – kedvesen rám mosolyog és megvakarja a hátam, tudja, hogy ezzel egy pillanat alatt elér bármit – És te? Keresel valamit? Nagyon szimatoltál az imént.
- Igen, érzek valamit a levegőben, valami ismerős, régi illat, de nem tudok rájönni, mi lehet az. Azt keresem.
- Hát akkor sok sikert hozzá, nekem rohannom kell – ennyit a hátvakarásról, megcsóválom a farkam és vakkantok egyet. Ez nálam amolyan köszönés féle, mindenki tudja, hogy nem szoktam igazán köszönni, sem elköszönni, inkább ezzel jelzem, hogy örültem a találkozásnak. Már fordulok éppen, hogy folytassam a kutatást, amikor:
- Jajj Rom, várj csak egy pillanatot! – megfordulok, a fejem félrebillen és kérdőn nézek – Van itt egy kis túrós-vaníliás süti, szereted ugye?
Pózőr nőszemély, erre nincs mit mondani, ugatok hangosan és körbe-körbe rohangálok Szúr körül. Hogy szeretem-e? Hiszen tudja jól, hogy ez a kedvencem! Jókat nevet rajtam, végül leülök elé hatalmas farkcsóválással és óriásira nyitott szemekkel nézek rá. Én pedig tudom, hogy ez az ő gyenge pontja!
- Igen, hát persze, hogy szereted és amúgy is kell egy kis energia a nyomozáshoz – felém nyújtja a sütit, be is falom mindet nagy lelkesen – Hát most már tényleg rohanok tovább. Pusszantás Rom!
Részemről vakkantás és farkcsóválás. Még ülök néhány percig és élvezem a süti ízét, amint átjárja a számat. Elmerengek azon, vajon milyen lenne Szúrral élni, valószínűleg, már olyan kövér lennék, hogy nem tudnék megmozdulni sem. Nem értem Szúr, hogy lehet olyan légiesen karcsú. Mindenesetre szeretem nézni a járását a süti ízével a számban.
Már nem is tűnik olyan fontosnak az az illat, végül is mi lehet benne olyan különleges, csak emlékeket ébreszt, de ahogy az orromba hatol ismét, máris a nyomába eredek. Végig vezet a folyóparton, majd egy csendes kis utcán kivezet a kedvenc teremre. Itt mindig össze lehet futni valakivel csevegni egyet vagy játszani együtt egy bottal. Elég rég nem jártam itt, pedig azelőtt legalább hetente egyszer kijöttem ide, ha jó idő volt. Szimatolok. Érzem, itt kell lennie valahol, nagyon közel van. De honnan jön? Körbenézek a téren, emberek, kutyák, futkosnak, játszanak, ülnek, olvasnak, beszélgetnek. Elindulok, hogy körbejárjak az illat után. Persze néhány kutyakölyök a szökőkútban ugrabugrál, muszáj pacsálniuk. Kicsit arrébb leülök és eszembe jut, hogy mi is mindig sárosak voltunk, ha jött a jó idő, hisz a vízben töltött órák után, feltétlenül szükséges volt a porban bunyóznunk. Nem messze tőlem az egyik padon egy férfi olvas. Felkelti az érdeklődésem, az arcát nem látom jól, mert a könyvbe temetkezik, de a kedvenc könyvem van a kezében. Lassan közelebb araszolok, csak úgy mellesleg, mint aki éppen arra lődörög. Leteszi a könyvet, előveszi a pipáját, megtömi és nagyokat pöfékelve élvezi a kellemes tavaszi időt. Fogalma sincs róla! Még nem tudja, amit én már igen! Csak figyelem őt és nem hiszem el, amit látok! Évek teltek el és ő semmit nem változott, a szél elhozta nekem az illatát, hogy rátaláljak és csak nézem, ahogy eregeti a füstöt. Oda kell rohannom! Az ölébe hajtom a fejem, ő majd vakargatja a fülem tövét, aztán majd elmondom neki, hogy inkább a hátamat… De nem rohanok sehová, lassan indulok el felé, majd kiugrik a szívem! Már csak pár lépés választ el attól, hogy újra rám mosolyogjon és halljam a hangját. Egyre közelebb érek, már a szeme sarkából láthat is, talán már ki is szúrta, hogy felé közeledem, de talán csak arra járok. Már majdnem előtte állok, mikor rám néz végre, ettől megtorpanok. Barna szeme ragyog, látom, hogy ő is megismert. Rám mosolyog, azzal a jellegzetes, Homály-féle mosolyával, amit mindig úgy szerettem.
- Édes Rom! Gyere! – kitárja a karját és már az ölébe is hajtottam a fejemet, ziháló légzésem csak percek múlva csillapodik – Hát rám találtál!
Itt van! Újra érzem kezének melegét, újra hallom bársonyos hangját. Felmegyek a padra, hogy fejemet a vállára hajthassam, átölel. Irigylem az emberektől az ölelést, bárcsak lenne kezem, szeretném magamhoz szorítani. Soha többé nem engedném el! Karjai közt érzem, hogy a világ egész, minden a helyére kerül, minden értelmet nyer. Hazaértem. Egész eddigi életem, minden apró lépés, minden értelmetlen tett, hozzá vezetett. Tudom, hogy ha egyetlen lépést más irányba tettem volna, soha nem láthattam volna újra.
- Édes kicsi Rom! Hiszen már nem is vagy olyan kicsi! Mennyire hiányoztál! – elenged és rám mosolyog. Szeme melegen ragyog, mosolya békét hoz szívembe. Nevén akarom szólítani, megmondani, hogy ő is nagyon hiányzott. Mégis csak nézem őt, ahogy mosolyog rám és nem jönnek a szavak. A város, a tér, a pad, az idő, csak a miénk az egész világ!
- Kicsi Rom, éhes vagy? Együnk valamit, épp ebédelni készültem.
Bólintok, ő felkel a padról, mozgása kecses, megőrizte sajátos mozdulatait. Magabiztos, de barátságos, közvetlen.
- Tudod, milyen furcsa az élet, mostanában nagyon sokat jártál a fejemben. Többet, mint az elmúlt években bármikor és tessék. Most itt vagy! Mit ennél?
- Tessék? – kérdezem – Mi? Mit ennék? Nem is tudom? – hirtelen zavarba jöttem kicsit, de már emlékszem, mindig nyugodt és összeszedett volt. Látom ugyan rajta, hogy ő is meglehetős csodának tartja találkozásunkat, mégis kifelé hihetetlenül nyugodt. Ezzel néha kihozza az ebet a sodrából. De csak néha. És csak nagyon rövid időre.
- Hm, mit szólnál, ha hamburgert ennénk? Ismerek itt a környéken egy remek kis helyet.
- Ezek szerint ismerős vagy errefelé? Te is itt laksz a városban?
- Igen, pár éve költöztem ide.
- Nahát, Homály! Én… - elakadok, nem is tudom, hogy folytassam, mit is mondhatnék? A szeme sarkából rám pillant és megvillantja tipikus Homály-féle sejtelmes mosolyát.
- Mondd csak kicsi Rom, mit csináltál erre? Gyakran jársz ide?
- Hát, tudod, régen sokat jártam ide, de egy ideje már nem voltam. Ma sem terveztem. Csak elindultam sétálni, aztán éreztem egy illatot, ami eszembe juttatta a kölyökkoromat. Nem tudtam mi is az, így követtem. Végül megláttalak és akkor rájöttem, hogy a te illatodat hozta a szél.
- A szél? Hm… A szél csak fúj, nincs más dolga, a virág pedig illatozik. A szél nem cipeli a virág életét, a Sors az, ami utat mutat és ha követed, rátalálsz a virágra.
Nos, igen, ez Homály. Akár csak régen, most is iszom minden szavát, csak figyelem, ahogy mesél, ahogy távolba réved a tekintete.
- Nézd csak, itt is vagyunk. Farkas éhes vagyok – rám sandít, igen van bennem farkas kutya vér is, köszi Homály az épületes poént. Látja rajtam, mit gondolok, előle sosem tudtam semmit elrejteni. Milyen jót nevet fancsali ábrázatomon – áh, ezt a poént sosem tudtam kihagyni, valami nem változik, ugye, picim?
- Hát Homály, te egy percet sem változtál, de ez így van jól. Menjünk, én is éhes vagyok, remélem, adnak rántott emb…
- Ki ne mondd! Ahányszor ezt elsütötted, mindig felállt a hátamon a szőr, főleg a csípőből kirántott résztől… - és közben kacag, édesen.
Letelepszünk az egyik asztalhoz és leadjuk a rendelést. Meg sem nézzük az étlapot. Én is ismerem ezt a helyet, szoktunk ide járni a kollégákkal munka után bedobni valamit.
Hosszú órákon át beszélgetünk. Sok év telt el, sok mesélni valónk van. Mesél az eltelt éveiről, megtudom, hogy nehéz sora volt. Mikor feljött a városba, alig volt ideje, most már azért jobb helyzetben van, de már régóta spórol erre a nyugodt délutánra. Voltak kalandos kapcsolatai, de végül nem állapodott meg senki mellett. Nem is baj, így gondolom, mert így legalább, azt a kevés időt, amit ilyen délutánokra tenne félre, azt rám szánhatja. Elválaszthatatlanok leszünk, végül is egy városban élünk, nincs semmi kötöttségünk és nekem egész sok időm van, ha kell akár neki is tudok adni. Én is mesélek neki rengeteg mindent, örömmel hallgatja és látom, hogy minden szavamat megjegyzi.
Bárcsak soha ne érne véget ez a délután, örökké itt ülnénk és beszélgetnénk, ha kifogyunk a témából, csak nézném, amint gondolataiba mélyed. Persze, semmi nem tart örökké, ránk sötétedik, lassan indulnunk kell. Egy darabon elkísérem őt, igaz, hogy teljesen másfelé lakik, mint én, de ennek most pont nincs jelentősége. Most, hogy itt van, a világ végére is utána mennék.
- Homály, találkozunk még, ugye? Most, hogy végre újra itt vagy, sokat lehetünk együtt!
- Rendben, picim, bár most sok időm elment, de mit szólnál, ha egy hét múlva ugyan itt találkoznánk? Addig tudok pár órát félretenni.
- Szuper! Itt leszek, ebben biztos lehetsz!
Míg erről beszélünk, körbe-körbe szaladgálok körülötte elmaradhatatlan farkcsóválással. Jókat mosolyog lelkesedésemen.
Elköszönésnél a két hátsó lábamra ülök, a mellsőket felemelem, jelezve neki, hogy szeretném, ha átölelne. Bólint egyet imádnivaló mosolyával az arcán és mellső lábaimmal a vállára állok.

Hazafelé mindenféle terveket szőttem arról, hogy mi mindent fogunk mi együtt csinálni. Elviszem a kedvenc helyeimre, bemutatom a barátaimnak, akik majd ámulnak, hogy mekkora mázlista vagyok, sokat leszek nála és éjszakákat beszélgetünk át. Megmutatom neki a kedvenc filmjeimet és elviszem edzésre, hogy lássa, milyen ügyes vagyok. Igen, akkor még minden felhőtlen volt, milyen idilli, ugye? Csakhogy az élet soha nem ilyen egyszerű. Az egész világom felborult, mielőtt felfoghattam volna, mi történik. Elvesztem, mert kutya vagyok. Emberként soha nem éreztem volna meg a szagát, soha nem találtam volna meg. Talán így lett volna jó… Nem, bármi is történt, az úgy volt jól, én választottam. Választottam, mikor nem mentem haza, hanem sétálni indultam, választottam, mikor követtem a szagot. Még Szúr meg is állított, de én a keresés mellett döntöttem. Én döntöttem Homály mellett. Jó döntés volt? Rossz döntés volt? Ez teljesen mindegy, az én döntésem volt. Aznap szárnyakon repültem, mindenre mosolyogtam és visszamosolygott a világ, csak akkor még nem láttam a fájdalmat és a szánalmat a napsugarak mögött.
Az a hét őrült lassan telt el. Vergődtem a munkahelyen, jöttem-mentem, folyamatos cselekvésben voltam, akkor is, ha nem volt értelme. Edzésen elkalandoztam, csak lődörögtem délutánonként. Egész héten mindenkinek csak Homályról beszéltem és a találkozásunkról és arról, hogy milyen nagyszerű ez az egész. Lelkendeztem, áradoztam és szívesen hallgattak.
A találkozónk napján lelkesen rohantam a parkba. Hamar érhettem oda, mert Homály még nem volt ott. Leültem hát arra a padra, ahol ő ült egy héttel korábban. Reményekkel és álmokkal telve vártam és nézelődtem. Nem is gondolkoztam azon, hogy vajon mit csinálunk majd délután, azt majd együtt kitaláljuk, a lényeg, hogy együtt leszünk! Egyetlen dologgal nem számoltam csupán. Az élet soha nem ilyen egyszerű… Nehéz úgy közös programot csinálni valakivel, hogy az illető nincs ott. Már besötétedett, a park kiürült, mire el tudtam fogadni, hogy nem jön el. Egész délután ott vártam rá, de ő nem jött. A legrosszabbtól tartottam, hiszen Homály nem hagyna így magamra. Hátha csak nem sikerült elég időt megspórolnia, talán holnap eljön. Igen, holnap biztosan eljön! Így hát kimentem másnap is a parkba, harmadnap is, negyed nap is. Egy héten át, minden nap sötétedésig vártam rá, de nem jött el. Na jó, Homály soha nem tenne velem ilyet, történt valami! Meg kell keresnem! Nem lakhat messze onnan, ameddig múltkor elkísértem, majd onnan indulok, az illata alapján biztos megtalálom. Onnantól kezdve, minden délutánom a keresésére ment rá. Nem tudtam mi történhetett vele, de meg kellett találnom, ha az egész világot fel is kell forgatnom érte! Persze erre nem volt szükség, a harmadik napon szagot fogtam. Ekkor már tényleg mindenre el voltam szánva, ahogy megéreztem az illatát, tudtam, hogy nem megyek haza, míg nem találkoztam vele. Lassan három hete nem volt se éjjelem, se nappalom, lelkes izgatottságom egy pillanat alatt csapott át vad aggodalomba, ami minden mást elnyomott. Nem jártam el a barátaimmal, nem játszottam bent a kölykökkel, nem jártam edzésre és mivel minden nap későn mentem haza, alig találkoztam a családommal. Nem volt visszaút. Az egyik épület előtt különösen erősen éreztem az illatát. Mindjárt tudtam, hogy megérkeztem. Megnéztem a csengőket és ott volt a neve. Nem mertem azonban becsöngetni, mert ha nem veszi fel, csak még idegesebb leszek, inkább megvárom, míg jön valaki. Szerettem volna a feszültséget oldani azzal, hogy fel-le járkálok, de talán elmulasztottam volna, ha nyílik a kapu. Így hát csak ültem és vártam. Szerencsére pár perc múlva kijött egy idős néni, vitte a kutyáját sétálni. Kedvesen bólintottam felé és bementem. A csengőn kiírt cím alapján meg is találtam Homály lakását. Hegyeztem a fülem erősen, hallottam is bent a neszezést. Csöngettem. Ahogy kinyílt az ajtó és megláttam őt mögötte, óriási kő esett le a szívemről. Nem számított semmi, már az sem érdekelt, miért nem jött el. Ott állt előttem, jól volt, csak ez volt fontos. Amint meglátott, már elő is került az a jól ismert mosolya.
- Nahát, pici Rom, micsoda meglepetés! Gyere csak be! – félre is állt az ajtóból, hogy utat engedjen nekem. Óvatosan léptem, mintha egy törékeny álomban lettem volna, ami egy határozottabb mozdulatra köddé válik – Jó újra látni téged, gyere, menjünk beljebb.
Bevezetett a szobájába, hellyel kínált és innivalóval. Úgy viselkedett, mintha épp csak egy kis csevejre ugrottam volna be. Figyeltem, amíg ténykedik, majd ő is leült.
- Mesélj, mi újság veled, picim?
- Velem? Inkább te mesélj, szerintem neked több mondandód lehet – hiába próbáltam, nem tudtam elrejteni a szemrehányás szikráját a szememben. Bár örültem, hogy jól van, azért mégis csak magyarázattal tartozik.
- Nos, igen, sajnálom, hogy nem tudtam elmenni a találkozónkra, de meséltem neked, mindig rohanok az idővel. Egyszerűen képtelen voltam megoldani, mindig volt valami időigényes dolog, ami közbejött. De végül is most itt vagy újra!
- Igen, miután egy teljes hétig minden nap sötétedésig vártalak a parkban, aztán három napon át jártam a várost utánad, mert azt hittem valami bajod esett. Annyira aggódtam érted, Homály! – szavaim vége könnyekbe fulladt. Homály odaült mellém, átölelt, csendben vígasztalt. Megígérte, hogy ezután máshogy lesz, igyekszik rendbe szedni az életét. Van már egy kis spórolt ideje és ha minden jól megy, hamarosan tudunk találkozni. Talán egy hónap múlva, ahol szoktunk, így mondta. Ezen nem tudtam nem mosolyogni.
- Ahol szoktunk? – kérdeztem huncutul.
- Nos, picim, tudod, minden szokás egy első alkalommal kezdődik.
Órákkal később nyugodt szívvel indultam el. Most már tényleg nem lehet baj. Egy hónap alatt biztos lesz elég ideje és találkozunk. A lépcső előtt hátrafordultam és amint észrevettem, hogy ott áll az ablakban, mindjárt elkezdtem csóválni a farkam és vakkantottam egyet felé, mire ő is búcsút intett nekem.
Akkor még nem láttam, talán nem is láthattam, milyen lehetetlen csapdába kerültem. Egy hónappal később hiába vártam őt a parkban, nap nap után ott voltam, de csak nem jött el. Nem estem már kétségbe, hisz átmegyek hozzá, kicsit beszélgetünk és minden helyre jön. Eltelt azonban egy újabb, hónap, de egyik nap sem találtam otthon. Volt, hogy órákon át ültem a lakása előtt, de csak nem jött. Csodálom, hogy a szomszédok nem vitettek el, mint holmi kóbor ebet, eléggé fura látvány lehettem pedig, amint ott ülök minden nap és várok. Nagyjából másfél-két hónappal később végre otthon találtam. Magyarázata szerint, rengeteget kellett dolgoznia, azért hajt így, hogy minél több ideje legyen, így többet lehetünk majd együtt. És én még mindig vak vagyok, ő pedig a sötétség, rajta kívül nem látok mást.
Minden alkalommal, ha láthattam, még ha csak pár órára is, boldog voltam, szárnyakat kaptam és repültem velük. Persze ilyenkor senki nem veszi észre, hogy valójában a derekára kötött kötél tartja a levegőben, hisz a szárnyakkal, amik papírból vannak, nem lehet repülni. Hittem mégis Homály szavának, hogy képes vagyok repülni, neki mindent elhittem. Sokat dolgozik, nincs ideje, mindig elmegy valami fontosra, de mennyire örül, mikor lát engem! Bármilyen nehéz volt ez a mellőzöttség, soha nem kételkedtem benne. Végül is én csak egy kutya vagyok, nem várhatom el egy embertől, hogy fusson utánam. Mi, kutyák az embert szolgálni vagyunk itt. És én pontosan ezt is tettem. Hamar megértettem, hogy a büszkeség és az elvek nagyon szép szavak és nagyon sokáig el is hittem őket, de egy napon hirtelen üresen csengenek. Homály kedvéért feladtam őket. Ültem a kapualjban, míg jött valaki, hogy bemehessek, nem érdekelt milyen megalázó ez. Vártam a parkban, ha ígérte, bár egy idő után már tudtam, hogy nem fog eljönni, de hátha mégis… Az életemet alárendeltem az övének. Már nem fontosak az álmaim, a terveim, nem számított semmi, csak ő! A barátaim próbáltak ebből kihúzni, mellettem voltak, vigasztaltak, de hiába tudtam, hogy igazuk van, nem voltam képes elhagyni Homályt, valami vonzott hozzá. Reggelente azért keltem csak fel, mert ezzel is közelebb kerülhettem hozzá, minden gondolatom csak körülötte forgott.  Akkor még hittem abban, hogy mellette boldog leszek, kitartóan jártam utána, azért a néhány lopott óráért, amit kierőszakoltam tőle. Rátukmáltam magam, nem volt választása, Homály soha nem dobna ki engem.

Lassan két év telt el így, de csak nem rég sikerült megértenem, hogy gazdámnak választottam őt. A barátaim óvtak ettől, azt mondták nem lesz jó vége, ha őt választom. Mondtam nekik, hogy erről nincsen szó, régről ismerjük egymást, fontosak vagyunk, de fiatal vagyok én még ahhoz, hogy gazdám legyen. Persze már késő volt, már akkor elvesztem, mikor azon a két évvel ezelőtti tavaszi napon megéreztem az illatát. Nincsen már más álmom, csak az, hogy elfogadjon engem, nem érdekel az sem, hogy párom legyen, az is csak akadály lenne közöttünk. Nem kell. Csak Homályra van szükségem, nem számít, mennyi fájdalmat okoz, nem számít, milyen megalázó helyzetbe kerülök miatta, hiszen nem szándékosan tapos keresztül rajtam. Ha a sínre fekszünk, ne lepődjünk meg, amikor átmegy rajtunk a vonat. Belecsöppentem az életébe, jártam utána folyton, mert láttam rajta, hogy tényleg örül nekem, mikor felbukkanok. Sokszor éreztem úgy, hogy talán mégsem vagyok neki fontos, hogyan is nézhetné tétlenül, amin keresztül megyek miatta! Utóbb mindig megértettem, hogy nem erről van szó. Egészen másfajta életet élünk, másfajta életet él, mint bárki más körülöttem. Nehéz ezt elfogadnom, mindig igyekszem, hogy ne legyek a terhére, de egyszer-egyszer elszakad a cérna és akkor mindent rázúdítok. Később nem győzök bocsánatot kérni, nem akarom elveszíteni, annyira félek, hogy egyszer betelik nála a pohár. Egy kutya ne követeljen! Teljes joggal mondhatná ezt, de mégis végtelen türelme van felém. Nem azért hagy engem vergődni a saját nyomoromban, mert szívtelen vagy mert így kényelmesebb neki, egyszerűen nem az ő feladata megoldani az én életemet. Ő elfogadta, hogy én ott vagyok körülötte, elfogadta, hogy hisztizek olykor, nekem is el kell fogadnom őt, a bonyolult életével együtt. De hogyan fogadjak el valamit, ami folyton körülöttem sündörög, de amint kinyújtom érte a kezem, elillan?
Sokszor gondolkoztam azon, hogy vajon valóban szüksége van rám? Vagy talán csak azért van mellettem, a maga sajátos módján, mert tudja, hogy nekem mindennél nagyobb szükségem van rá? Nem tudom az igazságot a szavai mögött, nem tudom, valójában mit gondol, úgy érzem, csak azt mondja nekem, amit hallanom kell. Hová vezethet ugyan a kapcsolatunk? Szeretném, ha elfogadna, mindennél jobban szeretném őt gazdámnak és abban is biztos vagyok, hogy ő ezt pontosan tudja. Vajon mire vár hát? Fogalmam sincs, csak annyit tehetek, hogy megyek tovább azon az úton, ami hozzá vezet. Ez az én utam.

Nem, nem, nem. Ez így nem az igazság. Nem csak az hazudik, aki elferdíti az igazságot, hanem az is, aki az igazságnak csak bizonyos oldalát meséli el. A mi történetünk nem csak ennyi, nem csak fájdalom és küzdelem. A délutánok, amiket együtt töltünk, csodálatosak! Együtt sétálunk a folyó partján, fagyit eszünk, mindenféléről beszélgetünk, komoly dolgokról és semmiségekről. Sokat nevetünk együtt és nekem a legnagyobb öröm, mikor őt nevetni látom. Édes kacagása mindig a fülemben cseng és erőt ad. Homálynak nagyon sok mindent köszönhetek. Eddig úgy gondoltam, hogy meg kell felelnem az elvárásoknak, szabályok szerint kell élni, hogy elfogadjanak. Neki köszönhetem, hogy megértettem, mindenek előtt önmagamnak kell megfelelnem, ha én elfogadom azt, aki vagyok, akkor mások is el fognak fogadni. Persze kellenek szabályok, vannak társadalmi normák, de most nem ezekről van szó. Homály mellett mindig felszabadult vagyok, olyan biztonság vesz körül, amit soha azelőtt nem tapasztaltam.  Ez is az igazság része, a boldogság, amit tőle kapok. Az a baj, hogy ha a kutya egy történet része, akkor abban csak a rossz dolgokat veszi észre, minden jót természetesnek vesz, úgy gondolja, hogy megérdemelte, megküzdött érte. Vajon tényleg ilyen könnyen ki lehet érdemelni a jutalmat? Valóban igaz az, hogy egy jól időzített farkcsóválásért csontot kapunk? Nem hinném, hogy az élet ilyen egyszerű. Egyeseknek talán. Az időmilliomosoknak. Ez a történet azonban nem róluk szól.
Kölyökkoromban, ha meséltek nekem a szüleim, az a történet mindig elkezdődött és véget ért. Az életben, talán már sejted, ez sem így megy. Az életedben a történet azzal kezdődik, hogy megszületsz és azzal ér véget, hogy meghalsz. Közben vannak mindenféle kalandok, kisebb nagyobb epizódok. Most itt nem egy olyan történetet mesélek, aminek van vége. Eleje van, de vége az majd csak lesz valamikor. Egy epizódot mesélek, amibe csak úgy belecsöppentél, akárcsak én Homály életébe. Nem meséltem sokat a múltunkról. Az iránta érzett szeretetemet nem lehet megérteni egy történet alapján. Érezni lehet és aki érzett már ilyet, az megért engem az előzmények részletes ismerete nélkül. Sokat mesélhetnék még rólunk, mesélhetnék arról, milyen érzés kezének érintése, milyen érzés, mikor egy padon ülve, gondolataiba merülve vakargatja a fejem, milyen érzés ajándékot kapni tőle, de mindezt leírni értelmetlen. Átélni kell, részese lenni egy ilyen történetnek. Ha elolvassuk egy ember életrajzát, attól még nem tudjuk min ment keresztül életében, ha mi nem éltünk át hasonlót.
Sok nehézség van a kapcsolatunkban, hogy ő ebből mit érez, nem tudom. Vajon hiányzom-e neki, fogalmam sincs róla. Ha nem járnék utána vajon látnám még valaha az életben? Ki tudja! De ez mind nem lényeges. Szeretem őt, gazdámnak választottam és ha ő nem is fog soha elfogadni, az életemben akkor sincs helye másnak, csak neki. Amíg nem küld el, addig mindig fel fogok bukkanni, bármilyen megalázó és kellemetlen helyzetet vállalva, mert cserébe kapok az életéből néhány drága órát, ami nekem mindent megér. Bármit is gondoljon a világ erről, elsősorban önmagamhoz kell őszintének lennem. Ha elfogadom önmagam, elfogad a világ is engem és ha elfogadom az érzéseimet, a világnak sem lesz más választása, mint elfogadni minket, úgy ahogyan vagyunk, ahogyan boldognak érezzük magunkat.