Visszatérés

Egy remek nyaralás küszöbén álltam a barátaimmal és a szerelmemmel. Tudom, hogy ez a szó elcsépelten hangzik, de ettől most eltekinthetünk, remélem. Az érzés mögötte a lényeg és biztos vagyok benne, hogy van köztetek olyan, aki pontosan érti, hogy mit jelent a szó: szerelmem. Visszakanyarodva a történethez, éppen csak megérkeztünk a szállásra, mikor valami fura érzés kerített hatalmába egy pillanatra, majd elillant, mint az álom. Akkor nem értettem meg, hogy hanyatt homlok el kellett volna menekülnöm onnan. Mire erre rájöttem, már késő volt.

A szállásunk egyszerű volt, kicsit olyan kolesz jellegű, bár én sosem laktam kollégiumban, de ez jutott róla eszembe. Kellemes melegség áradt a szobákból, békés hangulatban kezdtem rendezgetni a csomagjaimat, mikor váratlanul, de gyengéden finom kezek csusszantak a pólóm alá... Itt most szabadon tovább gondolhatod a következő nagyjából egy órában történteket. Ha végeztél, akkor olvass tovább.
Este kint sütögettünk, beszélgettünk, nevetgéltünk, jól éreztük magunkat és a többi, a történet szempontjából ez teljesen mindegy. Reggel korán ébredtem, még a nap is alig volt fent. Valahogy mehetnékem volt, így felkeltem, csendben kiosontam a szobából és kocsival elindultam körbenézni a városban. Már egy ideje úton voltam, mikor egy nagy csattanást hallottam, elvesztettem a kocsi felett az uralmam és lesodródtam az útról. Még fel sem fogtam, mi történt, mikor ismét hallottam a csattanást és a kocsi becsúszott egy romos épület kapuján. Nem tudom, mi hajtott, talán a túlélési ösztön, talán a gyomorból jövő rettegés, de ahogy megállt a kocsi, kiugrottam és futásnak eredtem. Éreztem, hogy az életemért futok. Teljesen vakon menekültem, amerre vitt a lábam, szinte repített előre az üldözöttség érzése. De minden hiába, sarokba szorítottak, nem volt már hová futni. És akkor megjelent egy alak, aki más volt, mint az üldözőim. Rettegve figyeltem minden mozdulatukat, de arcomra a hideg elszántság álarcát húztam fel. Már visszatért a józan eszem és úgy döntöttem, ha meg akarnak ölni, nem láthatják a rettegésemet. De miért akarnak vajon megölni?
- Emberkísérleteket folytatunk - szólalt meg a fura alak - nem bántunk senkit, de ti nem dönthettek szabadon a részvételről. Tudom, hogy félsz, mind féltek és tudom, hogy semmit nem értesz, de nem is kell értened semmit. Csupán annyit, hogy az injekciótól semmi bajod nem lesz és, ha a kísérlet véget ér, akkor szabadon és sértetlenül távozhatsz - észre sem vettem, hogy az utolsó mondat során lefogtak, csak a szúrást éreztem és azután teljes sötétség borult rám.
Mikor magamhoz tértem, először azt hittem, hogy visszakerültem a szállásunkra, de valami nem stimmelt. Ugyan az a hely volt, de mégsem ugyan az. Mintha egy torz tükrön keresztül néztem volna a világot. Természetellenesek voltak a falak, az ajtók, még a levegő is. Az egyik ajtó váratlanul kinyílt és kilépett rajta valaki, aki olyan volt, mint egy ember, de mégsem az. Az arca szabályos, de mégis torz, a tekintete üres, sötét és úgy éreztem, hogy belelát a lelkem legmélyébe. Elkezdtem futni az ellenkező irányba, de alig bírtam, mintha részeg lettem volna. Megfordultam, de az alak ment a dolgára, rám sem hederített. Valahogy sikerült kivergődnöm az épületből, de ott is ugyan az a megmagyarázhatatlan világ fogadott, mint ami bent is volt. A telefonomra pillantottam, de mit is vártam? És akkor elfogott a rettegés, az igazi, szédítő rettegés, amikor tudod, hogy elveszíted a legértékesebb dolgot az életedben. Nem tudom, miért gondoltam, hogy el fog hagyni. Reggel, mikor felkelnek, nem találnak ott engem, de nem is keresnek igazán, szinte már alig emlékeznek rám. És én nem tudok üzenni nekik, kitörölnek az emlékezetükből, mintha sosem lettem volna.
Reménytelenül, magányosan, mintha csak kísértet lettem volna, bolyongtam ebben az őrült világban, őrült gondolatok között teljesen elveszve. Talán napokig, talán hetekig, talán csak órákig, magam sem tudom.
Egyszer, mikor leültem egy padszerű valamire, becsuktam a szemem. Mikor kinyitottam, ott álltam a szállásunk előtt. Újra a valódi világban, minden valódi volt, minden normális és minden csendes. A kocsim ott állt a parkolóban sértetlenül. A telefonom szerint ez nyaralásunk első reggele. Álmodtam volna? Végig néztem magamon és le voltam fogyva, a testem megviselt volt, és amúgy sem tűnt álomnak.
Beléptem az épületbe és elindultam a szobánk felé. Ahogy kinyitottam az ajtót, látom, hogy ő éppen csak ébredezik. Rám néz és a tekintete tiszta, lát engem és mintha mindent tudna. Odalépek hozzá és átölelem. Azt szeretném, ha nem mondana semmit, nem kérdezne semmit, csak ölelne engem, míg újra önmagam leszek. Amíg teljesen vissza nem térek. És ő pontosan ezt teszi.

Címkék: Történetek