Nagareboshi

2017.ápr.13.
Írta: Mikage Aya Szólj hozzá!

A lépcsőház

A nyár legmelegebb hete volt és épp ezen a héten romlott el a légkondi az irodában. Hát persze, mikor máskor. Természetesen megjavítani sem sikerült eddig, mindenki izzadtan és feszülten ért be és nap végére ez még tovább romlott. Pontosan lehetett tudni, kinek van otthon légkondija, ők ugyanis egész jól bírták, a többieken nap nap után egyre erősebben ütközött ki a feszültség, mert otthon is pokoli volt. Még azok sem viselték jól, akik amúgy nyári emberek voltak, hogy úgy mondjam.

Tovább

Utazás

Ma megölöm magam. Ez nem annyira drámai dolog, mint elsőre gondolná az ember. Nem kell sajnálni vagy lenézni engem emiatt, hisz ez épp olyan döntés, mint az, hogy veszek egy új nadrágot magamnak. Egy ilyen kijelentésre senki nem kapná fel a fejét. Persze megértem, hogy ebben az esetben, amikor valaki véget óhajt vetni önnön életének, akkor az emberekben azért csak felmerül a kérdés, hogy "Vajon teljesen elment az esze?" vagy valami ehhez hasonlatos tartalommal bíró mondat bukik ki a bámészkodókból. Szeretném leszögezni, hogy nem ment el az eszem, nem küzdök semmiféle elmebajjal és szeretem az életet. No hát akkor hogy is van ez?

Tovább
Címkék: Történetek

Veszteség

A veszteség mindig nehéz. Mindegy, mit veszítünk, a kedvenc nyakláncunkat, egy fontos képet vagy levelet, egy személyt. A veszteség fájdalmas, felőröl, elpusztít. Minden veszteséggel meghalunk kicsit. De utána muszáj folytatni, talpra állni és menni tovább. Minden összeomlás után újra fel kell építeni magunkat.
A családom óvott engem, de tudták ők is, hogy egy nap vége lesz. Ha varázslatfalók vadásznak rád, akkor menekülni kell. Nekünk, varázslóknak csak az otthonunk ad menedéket, ott nem férhetnek hozzánk. Ha egyszer elkapnak azok a szörnyetegek egy varázslót, kiszívják az erejét, a varázserejét és azzal együtt az életerejét is. De addig menni kell tovább.

Tovább
Címkék: Történetek

Egy epizód

A lépcső felé menet szívemre nehezedik ismét a világ súlya. Mielőtt elindulnék lefelé, még egyszer visszanézek és ahogy ez már lenni szokott, ott áll az ablakban. Látom sötét sziluettjét a függöny mögött és amint észreveszi, hogy megtorpantam, integet nekem. Megcsóválom a farkam és halkan vakkantok egyet, nem akarom felébreszteni az embereket, késő van már. De ő így is érti, mit üzenek. Sóhajtok egy mélyet, hogy még egyszer beszívjam az illatát, ami már csak halványan jut el hozzám. Végül nehéz szívvel hátat fordítok és elindulok hazafelé.
Mindig nehéz elválnom tőle, ilyenkor valahogy sokkal súlyosabb az élet, szinte alig bírom el. Megyek mégis tovább, mert csak így kerülhetek hozzá közelebb.
A nevem Rom, kutya vagyok.

Tovább
Címkék: Történetek

Oszlop

A szokásos délutáni sétámra indultam. Nem messze a lakásomtól van egy csodálatos rét, szeretek idejönni, valahogy minden gondomat magam mögött tudom hagyni azon a helyen és teljes békesség tölt el. Céltalanul bóklászom a fák között, a patak partján ülve olvasok egy könyvet vagy csak elheveredem a fűben és bámulom a felhőket. A gondolataim szabadon csapongva szállnak a széllel, ilyenkor születnek a legpazarabb ötleteim, amikből egyébként nincs túl sok.

Tovább
Címkék: Történetek

Mindig csak előre!

Mindig is szerettem volna írni. Sokáig azt hittem, hogy valami nagyszabású regényt, ami megrengeti a világot. Nem olyan régen rájöttem, hogy ez egyáltalán nem nekem való dolog, sem regényt nem akarok írni, sem világot megváltani. Éppen csak jól érezni magam.

Rengeteg történet van bizarr kis buksimban, amik mind arra várnak csak, hogy végre napvilágra kerüljenek. Ezért született meg ez a blog. Semmi sorsfordító dolgora nem kell itt számítani, egyszerűen csak mesélek nektek mindenféle történetet, megosztok néhány gondolatot veletek és ennyi.

Kalandra fel!

Címkék: Gondolatok