A nyár legmelegebb hete volt és épp ezen a héten romlott el a légkondi az irodában. Hát persze, mikor máskor. Természetesen megjavítani sem sikerült eddig, mindenki izzadtan és feszülten ért be és nap végére ez még tovább romlott. Pontosan lehetett tudni, kinek van otthon légkondija, ők ugyanis egész jól bírták, a többieken nap nap után egyre erősebben ütközött ki a feszültség, mert otthon is pokoli volt. Még azok sem viselték jól, akik amúgy nyári emberek voltak, hogy úgy mondjam.

Minden nap késő estig dolgoztam, részben, mert sok munkám volt, részben, mert addig sem kell kimennem, és mert nekem otthon nem volt semmi hűsítő, legfeljebb a vizes törölköző és a ventillátor. Vegyük észre, ez igen kevés. Ugyan akkor olyan délután 6-7 óra körül kiürül az iroda és ilyenkor lehetett igazán belehúzni. Szeretem a csendet, mindig is arra vágytam, hogy egy nyugodt zugban dolgozhassak. Persze a mai harsány világban ez nehezen megoldható. Manapság az a divat, ha szószátyár ember vagy, a társaság közepe. Mindegy, hogy amúgy jó vagy-e abban, amit csinálsz vagy sem, ha jár a szád, a többiek követnek. És lezuhannak veled a szakadékba, ha ugrasz. Ez nyilván nem jó, de mégis egy ilyen világban kell boldogulnia mindenkinek. Hozzáértő elemzők szerint a 2008-as gazdasági válság is azért alakult ki, mert a Wall Street-en túl sok volt a nagy hangúakból és túl kevés a csendes kreatívokból. Ránk, csendes emberekre nem figyel senki, pedig lehet, mi váltanánk meg a világot. De talán majd eljön a mi időnk is.
Most mindenesetre itt kell helyt állnom, ha enni szeretnék és jó is vagyok benne. Mármint a munkámban. Persze az ötleteimet már jó ideje nem publikálom, meguntam, hogy senki nem figyel és nem hall meg engem, csak mert nem vagyok nagy pofájú. De végre elcsendesült az iroda és egyedül izzadhatok a munkám felett, az izzadás szó minden létező értelmében. Ilyenkor magam hozhatom meg a döntéseimet, senki nem szólhat bele, illetve ha valaki most beleszólna, az minimum fura lenne, ha nem ijesztő. Holnap meg ráérek négyszemközt megbeszélni a főnökömmel és szerencsére mindig megérti, hogy jól döntöttem.
No lassan végzek, ideje indulnom. Nincs ugyan sok kedvem megmozdulni, még a levegő vételtől is izzadok ebben a hőségben. Hiába vannak lehúzva a sötétítők az összes ablakon, a hőség így is beömlik. Jobb itt ücsörögni, mint bármi mást csinálni, de hát csak kell aludnom pár órát. A kocsim ráadásul légkondis, majd lassan hajtok hazafelé.
A liftekhez érve egy kis meglepetés vár, de sajnos nem pozitív értelemben. A négy lift közül egyik sem működik, hiába nyomogatom a hívó gombot, meg sem moccannak. Ez a cseresznye a habon ma. Sportos embernek gondolom magam, de a tizenkettedik emeleten dolgozom és az autóm a mínusz másodikon található, vagyis tizennégy emelet mélységben hozzám képest. Nincs mit tenni, elindulok lefelé. Szép kényelmesen sétálok, nem mintha számítana izzadás szempontjából, de ez egy fárasztó nap volt, nincs kedvem rohanni.
Eltart egy darabig, mire leérek, de végre mindjárt beülhetek a jó kis légkondis kocsimba, már csak pár pillanat. A lépcsőházból kivezető ajtó egy nagyjából kétszer két méteres helyiségbe vezet, amelynek a túl oldalán van a garázsba nyíló ajtó. Ennek a kis helyiségnek nincs ablaka, csak négy fal van, plafon és padló meg két ajtó. Nem is igazán értem a funkcióját. Ahogy belépek a mozgásérzékelős lámpa felgyullad, teszek egy lépést és hatalmas csattanással záródik mögöttem az ajtó, ami elég szokatlan. Sokkal rosszabb azonban, hogy rögtön le is kapcsolódik a lámpa és ott állok a vak sötétben. Őszintén megmondom, térdig betojtam, de gyorsan léptem még kettőt és már ott is voltam a túloldali ajtónál. Hatalmas lendülettel nyitom ki és majdnem felsikoltottam. Nem a garázsban vagyok, hanem a lépcsőházban. Jól van, oké, semmi pánik. A sötétben biztos elvétettem az irányt a nagy ijedségben. Visszalépek a kis helyiségbe, de ezúttal nem gyulladnak fel a lámpák. Ahogy elengedem az ajtót, rohanok a túloldalra, kinyitom és a lépcsőházat látom. Most már komolyan pánikba esem, mi a fene folyik itt? Visszanézek a sötét szobába, mérlegelem, hogy tegyek-e még egy kísérletet, de ekkor lépéseket hallok a lépcsőházból! Hál istennek! Jön valaki! Elindulok felfelé, majd együtt biztos többre jutunk. Ha nem ide tart, akkor is megkérem, hogy segítsen, hátha van ötlete.
-Hahó! - kiáltom az ismeretlennek. Erre a lépések felgyorsulnak - Hé, semmi baj, nem kell rohanni, akadt egy kis gondom, elindulok felfelé - kiabálom. De a léptek egyre gyorsabbak és gyorsabbak, már szinte dübörög a lépcsőház - Hé, válaszoljon! - kiáltok újra. Rettenetesen meg vagyok ijedve, már vagy három emeletet jöttem felfelé és csak most veszem észre, hogy eltűntek az ajtók! Jézusom, nincs egy ajtó sem, csak a lépcsőház sötét utcára néző ablakai! Nem tudok kijutni innen. Rohanok lefelé, egyre lejjebb, a lépcsőház pedig már nem is dübörög, hanem morajlik, mintha valami óriási szörnyeteg emésztené a vacsoráját. Csak futok, futok lefelé, nem tudom, hol járhatok, de olyan érzésem van, mintha a pokol felé rohannék. Zihálva megállok és nekidőlök a falnak. Teljesen eluralkodott rajtam a rettegés. Miért történik ez velem? Miért velem? Egyszerű, szokványos életet élek, nem követtem el soha semmi bűnt, nem ártottam senkinek. Csak haza szeretnék jutni, visszatérni a mókuskerékszerű életemhez... A mókuskerékszerű életemhez? Minden napom egyforma, mindig mindent ugyan úgy csinálok, már megszoktam így a dolgokat, de most mit tegyek? Bezártak ide, egy végtelen lépcsőházba, ahol örökké mehetek lefelé vagy felfelé, de soha nem fogok kijutni.
Ekkor a pillantásom az egyik ablakra esik. Soha nem jutok ki a megszokott módon, de talán... Odarohanok az ablakhoz és sikerül kinyitnom, kinézek és az alattam elterülő mélység alapján még mindig a tizenkettedik emeleten vagyok. Ezt meg sem próbálom felfogni. Az ablakok mellett egy létra vezet lefelé, csak ki kell másznom rá és szépen leereszkedni. Nem probléma, naponta mászkálok csupasz létrákon tizenkét emeletes magasságokban... Kezem-lábam remeg, visszafordulok a lépcsőház felé, ami időközben valahogy eltorzult és olyan érzésem van, mintha el akarna nyelni. Ennél több motivációra nincs szükségem. Amilyen gyorsan és óvatosan csak tudok, kimászom a létrára és elindulok lefelé. Még hallom, ahogy a nyitott ablakon keresztül kiszűrődik a lépések zaja, amik újra nyugodt ritmust vettek fel. Lefelé haladva időről időre ellenőrzöm, hogy vajon közeledik-e az utca szint. Amennyire a sötétben meg tudom állapítani, valóban haladok lefelé.
Hosszas, gyötrelmes mászás után végre leérek! Lent vagyok az utcán, az épületen kívül! Reszketve ülök a földön és zokogok. Már mindent értek!
Nagy nehezen összeszedem magam, belépek az épület főbejáratán és látom, hogy működnek a liftek. Lemegyek a kocsimhoz, beülök, beindítom és rögtön bekapcsolom a légkondit. Ez valószínűleg nem a legzseniálisabb ötlet, mivel csurom víz vagyok az izzadságtól, de most nem érdekel. Szabad vagyok! Végre szabad! Nem csak a lépcsőháztól szabadultam meg, hanem a mókuskeréktől is, mert megértettem a leckét. Időnként kockáztatni kell, eltérni a megszokottól, elhagyni a megszokott, rutinszerű életünket és új irányba indulni. Egy olyan irányba, amiről soha nem is gondoltuk volna, hogy az lesz végül a mi igazi utunk!