Ma megölöm magam. Ez nem annyira drámai dolog, mint elsőre gondolná az ember. Nem kell sajnálni vagy lenézni engem emiatt, hisz ez épp olyan döntés, mint az, hogy veszek egy új nadrágot magamnak. Egy ilyen kijelentésre senki nem kapná fel a fejét. Persze megértem, hogy ebben az esetben, amikor valaki véget óhajt vetni önnön életének, akkor az emberekben azért csak felmerül a kérdés, hogy "Vajon teljesen elment az esze?" vagy valami ehhez hasonlatos tartalommal bíró mondat bukik ki a bámészkodókból. Szeretném leszögezni, hogy nem ment el az eszem, nem küzdök semmiféle elmebajjal és szeretem az életet. No hát akkor hogy is van ez?

Mindig is magamnak való ember voltam, barátaim nem igen vannak, a szüleim már rég eltávoztak, a többi rokonommal nincs igazán szoros kapcsolatom. Régen, mikor még iskolába jártam, volt néhány ember, akiket talán nevezhetek barátoknak, de az élet elsodort minket, szem elől veszítettük egymást.
Már sok éve élek teljesen egyedül, jól kihasználtam a szabadságot, úgy gondolom. Sokat utaztam és sok mindent kipróbáltam. A kedvencem, azt hiszem, az ejtőrernyős tandem ugrás volt. Nagyon izgatott voltam már hetekkel az ugrás előtt. Mikor eljött az idő, ujjongva indultam el életem legnagyobbnak ígérkező kalandja felé. A helyszínre érkezve mindjárt megkerestem a tandempilótámat, kaptam egy kezes-lábas ugró ruhát és miközben rám adták az utas-hevedert, elmondták nekem a szükséges tudnivalókat és teendőket. Nekem persze nincs túl sok dolgom, hisz csak lobogok egy vadidegen emberre kötve, de azért jó tudni mi történik fent, illetve mi a teendőm földetéréskor, ugyanis sokkal kellemesebb talpra esni, mint arccal felszántani a mezőt, mert bénázik az utas. Végül elérkezett a pillanat, amikor beültünk a repülőbe, felbőgött a motor és ahogy elhelyezkedtünk és bekötöttük magunkat, a gép mozgásba lendült. Az adrenalin már a fülemen csorgott ki és teljes extázisban bámultam az ablakon kifelé. A tájból azonban nem sokat láttam, lelki szemeim előtt már a gép ajtajában álltam. Láttam, ahogy átadom magam a gravitáció erejének és kizuhanok a gépből, gyönyörködöm az alattam elterülő világban, mely innen fentről csodálatosnak tetszik. Egy magam vagyok itt, amíg fent vagyok szabadon, addig élek, lélegzem, varázslatos, ahogy az égbolt magához ölel. De amint földet érek, a testem összetörik és meghal a szívem.
A gondolataimból a tandempilóta rángatott vissza, elértük az ugró magasságot, most következik az a rész, amikor magára csatol és kivetjük magunkat a gépből. De persze rajtunk lesz ernyő, nem úgy, mint az iménti gondolat-történetemben. Mikor végre ott állunk az ajtóban, nos az leírhatatlan érzés, szinte felfoghatatlan, mint amikor a világűrről merengünk és próbáljuk ésszel felfogni sötét, néma, üres végtelenségét. A tandempilóta előrelép, engem maga előtt tolva és hirtelen eltűnik talpunk alól a szilárd padló, már a semmibe zuhanunk. Az adrenalin kicsapja a biztosítékot, elszáll minden gátlás, azok valahol a gyorsan távolodó gépen maradtak. Felszabadultan üvöltök a levegőben, minden, ami felgyűlt bennem életem során, kiszabadul és tovaszáll a szél szárnyán. Mi pedig csak zuhanunk. Hihetetlen, hogy ez a zuhanás, ami a természet törvényei szerint halállal kéne végződjön, ez az igazi szabadság maga. Nincs kötöttség, nincs etikett, nincs udvariaskodás, nincs bürokrácia, nincsenek elvárások és nincsenek emberek, akiknek meg kellene felelni. Csak én vagyok. Meg persze a pilóta rajtam, de ő csak egy csomag, aki a kellő pillanatban szembe fog szállni a természet törvényeivel, hogy még sok embernek adhassa meg ezt az elképesztő élményt, mely szinte nem is evilági. És talán másoknak is sorsfordító lesz, akárcsak nekem. Furcsa lehet, de életemben most először merengtem el a saját halálomról és ez mindent megváltoztatott bennem.
Gondolataim a halálról színtiszta kíváncsiságon alapultak. Nem kívánnék én ártani magamnak, éppen ellenkezőleg. Viszont, ahogy a gépben ülve felderengett a kép, ahogy a földbe csapódva testem megszűnik működni, minden porcikám ripityára törik, helyrehozhatatlan károsodásokat szenvedek el, óhatatlanul felszínre bukkant az a gondolat, hogy mi jön ezután? Ez természetesen nem egy egyedi, világmegváltó gondolat, talán nem árulok el meglepetést, hogy ezzel sokan foglalkoznak szerte a világon. Vajon egy másik világba kerülünk, egy új dimenzióba, a nirvánába vagy talán kiválasztjuk a következő életünket? A legtöbben félnek a haláltól, itt akarnak maradni, foggal körömmel kapaszkodnak ebbe az életbe, de vajon miért? Minél többet töprengtem ezen, annál kevésbé értettem. Nos talán a mennyország-pokol hívőket meg is értem, mert aggódnak a sátán birodalmának lángjai között kínokkal eltöltendő örökkévalóság miatt, ez rendben van. Vajon azok, akik nem hisznek semmilyen istenben, sem nirvánában, sem lélekvándorlásban, akik szerint egyszerűen csak elporladunk, ők vajon miért vágyják oly erősen ezt az életet? Hisz eszerint nincs miért félni, végül is mit hagyunk itt? Az örökös aggodalmat a minden napi betevő felett? A veszteségtől való félelmet? A megaláztatástól való félelmet? És mi van a jó dolgokkal? Nos eszerint a világnézet szerint, mindegy miféle jó dolgok érnek itt minket, életünk elmúlásával semmivé lesznek. Akkor hát csak céltalanul menetelünk a halál felé?
Persze könnyen lehet, hogy én járok rossz nyomon, de azért mert a többség azt mondja, hogy az én elméletem butaság és semmi értelme, nem azt jelenti, hogy nekem is be kell állnom a sorba. Tegyük fel, hogy egyszer a világon többségbe berülnek a színvakok, akik nem látják mondjuk a piros színt. Számukra nem létezik ez a szín, de az emberek kisebb része látni fogja. Akkor a többségnek van vajon igaza, akik azt mondják a piros szín-látókra, hogy butaságokat beszélnek?
Van egyetlen egészen közeli barátom, akivel időnként összefutunk beszélgetni egyet. Ezen elméleteimmel őt szoktam boldogítani és minden erejét igyekszik latba vetni, hogy meggyőzzön arról, hogy az élet szép, csak azt nem akarja érteni, hogy én ezt pontosan tudom.
- No de, ha szerinted is jó élni, akkor mégis miért nevezed értelmetlennek? Értelmetlen ajándékkal meglepni egy szerettünket? Értelmetlen lenne átélni a szülővé válás csodáját? Vagy minek megyünk nyaralni egyáltalán? Te minek utazgattál? - szokta kérdezgetni a barátom.
- Utazni jó, akár csak ajándékozni vagy bámulni a naplementét. A szülővé válással szemben komoly ellenérv arzenált tudnék felvonultatni, de ez most maradjon csak széljegyzet. Én csak azt mondom, hogy ezek elporladnak velünk együtt halálunkkor, hisz szerinted nincs utána semmi és ha te egyszer meghalsz, akkor ezek mind értelmüket vesztik, nem igaz? - magyaráztam mély meggyőződéssel, de tudom jól, hogy elképesztően pocsék szónok vagyok.
- No és te? Te miben hiszel? Szerinted van valami a halál után? - kérdezte a barátom némi éllel a hangjában, fogást keres rajtam.
- Nem igazán foglaltam még állást ebben a kérdésben, egyelőre csak addig jutottam, hogy elemeztem a helyzetet. Az biztos, hogy a mennyország-pokol elmélet nem szimpatikus, ebben nem is óhajtanék hinni. Ha létezik valamiféle istenség, akinek vannak valamiféle szándékai meg elvárásai, akkor nyugodtan meglátogathat bármikor és közölheti, ahogy a főnököm is közli velem, mi a teendőm, ha szeretném megkapni a fizetésem. Enélkül nehezen hiszem el, hogy bárki a felhőkön ücsörögve figyeli, hogy betartjuk-e a kreszt - vettem egy mély levegőt, mire a barátom hátra dőlt, tudta, hogy belelendültem és ilyenkor már nem tanácsos engem félbeszakítani - A lélekvándorlás elmélet egészen kellemesnek tűnik, hisz élek itt egy darabig, lehetőség szerint kiélvezek mindent, majd egyszer csak, így vagy úgy, elhagyom evilági burkomat és kiválasztom a következőt. Optimális esetben a lelkem emlékszik majd az itt átélt kalandokra és nem pazarolja el azzal az időt, hogy kipróbáljon olyan dolgokat, amiket éppen hátrahagyott porhüvelyébe bújva már megtapasztalt. Szóval új élet, új kalandok. A te verziód ennek a tömörített változata, vagyis ez az egy esélyünk van mindent kiélvezni, aztán örökre a süllyesztőbe kerülünk, mintha soha nem is léteztünk volna. Ez sem rossz, de akkor már inkább a lélekvándorlás. De ott van még a lehetősége annak, hogy szellemek leszünk és akár ezen a világon, akár egy másik dimenzióban fedezzük fel új formánk valójának határait és lehetőségeit. Ez megint kedvemre való gondolat, szellemként szállni szabadon. Így láthatod, drága barátom, hogy elég nehéz a döntés, ha az ember le akarja tenni a voksát valamiféle hit mellett. Én inkább az "érjünk oda és derítsük ki" híve vagyok, azt hiszem. Ha itt mindent kiélveztem, amit csak akartam, akkor megnézem mi jön ezután, nemde? Kár addig bármi miatt is aggódni - elhallgattam és vártam a barátom reakcióját, egészen meglepő kérdéssel rukkolt elő.
- Ha valóban így gondolod, akkor mi tart majd vissza téged attól, hogy végezz magaddal, ha mindent kipróbáltál és átéltél itt, amit szeretnél?
Ezt hallva kis híján leestem a székről! Végezni magammal? Micsoda gondolat ez? Nem értem, miért jutna ez eszembe.
Hazafelé ballagva ezután a beszélgetés után, elmélyülten idéztem vissza a részleteket, vajon hogyan mondhatott ilyesmit? Mindabból, amit az évek alatt megosztottam vele, valóban ilyen következtetést lehet levonni? Napokig ezen töprengtem és mire rajta kaptam önmagam azon, hogy egészen megtetszett az ötlet, már késő volt.
Tulajdonképpen miért ne? Ha már nem adhat többet nekem jelen létezésem, akkor miért kéne ölbe tett kézzel várnom a végítéletre? Nem igen hiszem, hogy lesz valaki, aki majd öreg koromban gondoskodna rólam, nem vagyok az a kimondott családalapító típus. Így nem foglalnám el egy olyan idős ember helyét egy öregek otthonában, aki tényleg rászorulna, szóval még jót is cselekednék legalább vele és a családjával.
Az ötlet az eltelt idő alatt teljes bizonyosságá szilárdult bennem és tegnap elérkeztem az utolsó állomáshoz, szó szerint, mert hogy vonaton érkeztem ide, Berlinbe. Véletlenül hallottam egyszer, hogy Berlinben van egy turista léghajó, ami kb 150 méter magasra megy fel, a földhöz van rögzítve és onnan lehet gyönyörködni a tájban. Úgy éreztem, ez tökéletes búcsú lesz ettől a világtól.
Mikor a helyszínre értem, még volt egy kis időm a felszállásig. Megcsodáltam a léghajót, még soha nem láttam ilyesmit azelőtt. Sokkal nagyobb, mint amekkorának a képek alapján elképzeltem. Körbe jártam és igyekeztem alaposan emlékezetembe vésni, ha esetleg lenne valamiféle túlvilág, akkor ezt a képet feltétlenül szeretném magammal vinni.
Megkezdődött a beszállás, mindenki izgatottan nyüzsgött körülöttem, de engem valami megmagyarázhatatlan nyugalom öntött el. Ez elég erős kontrasztban állt a körülöttem lévő kisgyermekek csoportjával, akik valamiféle perpetuum mobileként folyamatos mozgásban voltak, akár egy óriási gépezet, együtt, de nem összehangolva, inkább amolyan jól szervezett rendezetlenségben. Ennek ellenére sikerült egészen hamar végezni a beszállással, becsukták a kosár ajtaját és a kezelő már emelkedésre is bírta ezt az irdatlan szerkezetet.
Kissé szeles időnk volt, de kimondottan kellemesen hintáztunk. Nagy tömeg sem volt, talán 15-20-an lehettünk, így nyugodtan tudtam búcsúzni. Azt nem tudtam még, hogy a búcsú örökre szól vajon vagy csak egy kis időre, míg más testben újra megszületek? Talán eltávozom egy másik világba, ahol új dimenziók nyílnak meg előttem. Nem volt ebben semmi félelmetes, izgalmas kaland vár rám vagy örök nyugalom, bármelyik megfelel az én ízlésemnek.
Hirtelen erős lökést éreztem, hátra fordultam, hogy megadjam a lehetőséget a bocsánat kérésre, annak aki nyilvánvalóan véletlenül nekem jött, de senki nem volt a közelemben. Hát ez meglehetősen furcsa. Ekkor egy újabb lökésnek köszönhetően sikerült megértenem, hogy a léghajó mozdult ilyen hirtelen. Néhány szempárban már felfedeztem a feltörni készülő pánikot, ahogy körbenéztem az embereken. Picit én is megijedtem, de hát ilyen magasban bizonyára megesik, hogy a szél kissé erősebben lökdösi a hajót. A kezelő nyugodtnak tűnt, így visszafordultam a táj és gondolataim felé. Mielőtt azonban folytathattam volna a búcsúzást, a szél megint meglökött minket és most már bele is kapaszkodott a léghajóba. Úgy dobálta az egész szerkezetet, mint valami eszelős, gonosz kopogószellem, aki minden áron ki akar minket borítani a kosárból. A kezelő kiabálva parancsolt minket a földre, nem is kérdőjeleztük meg utasítását, mindenki azonnal a padlóra vetette magát. A szél meg csak dobálta a hajót, rángatott minket, a szívem a torkomban dobogott. Mind meghalunk, itt fogunk elpusztulni ég és föld között. Az eszelős módon rángatózó kosárban még a padlón maradni is alig lehetett, egymásnak csapódtunk, a falra préselődtünk. Fogalmam sincs hogyan történt, de egyszer csak az egyik kisgyerek a karomban volt, úgy bújt hozzám halálra rémülten, mintha én lennék az egyetlen menedéke ezen a világon. Igyekeztem megtámasztani magam és szorosan öleltem, próbáltam védeni, mert szüksége volt rám. Kinyílt az ajtó és többen felsikoltottak, ki fogunk zuhanni! Már alig kaptam levegőt a félelemtől, teljesen elöntött a pánik. Az ajtónál emberek mozogtak, még kétségbeesettebben próbáltam kapaszkodni karomban a gyerekkel, ő nem eshet ki! Valaki elkapta a karomat és próbál talpra állítani. Felnézek rá, ellen tartok, mind meghalunk!
- Feküdjön a földre - üvöltöm felé - így maga is kiesik! - hiába minden, nem törődik velem, rám terít egy takarót és ekkor sikerül picit megnyugodnom. Ebben a helyzetben ez olyan meghökkentő volt, hogy kezdett kitisztulni a fejem és megláttam, hogy az ajtón nem kizuhannak az emberek, hanem felszállnak a hajóra. Földet értünk. Megint felnézek a takarós emberre és csak most tűnik fel, hogy mentős egyenruha van rajta. A gyereket valaki már rég kivette a kezemből, bizonyára gondoskodnak róla. Nagy nehezen feltápászkodom, minden porcikám reszket, a takarós embernek kell segíteni, hogy le tudjak szállni. Kicsit arrébb leültet, valaki vizet nyom a kezembe és azt mondja, hogy igyak. Gépies mozdulatokkal engedelmeskedem.
Hirtelen a nevemet hallom, körbe nézek, ki szólíthat engem? Hiszen itt nem ismerek senkit. És meglátom. Az én kedves barátom rohan felém és ahogy odaér hozzám, térde esve ölel magához szorosan.
- Láttalak felszállni a hajóra, vakáción vagyunk és meg akartalak várni, hogy köszönjek. Úristen, azt hittem meg fogsz halni! Szörnyű volt, ahogy a szél cibálta a hajót, mintha bármelyik pillanatban elszakadhatna a kötél és végetek! Nem bírnám ki, ha bármi bajod esne! - gyorsan beszélt, mintha bármelyik pillanatban füstté válhatnék és elillanhatnék a karjaiból, akkor már nem mondhatná el, amit szeretne. Elengedett és a szemembe nézett. Mély rettegése már csitulni látszott, de szemében még ott lapult és ez a rettegés bámult most rám. Az ő rettegése és az én saját félelmem. Hiszen még nem éltem át mindent, még rengeteg dolog van, még annyi minden jó vár itt rám. Drága barátom! Talán csak ez az egyetlen élet, talán csak ez a néhány itt töltött év van nekünk! Átöleltem.
- Itt maradok veled, amíg csak lehet.

2016. augusztus